+36307739634 hello@gulyasgabor.hu

Nyugger vagyok, ki hív meg?

Robbant be Péter bácsi a kocsmába, tőle egyáltalán nem szokatlan lendülettel, amit szinte minden évszakban képes volt produkálni. Igaz ugyan, hogy nem minden napszakban, ami persze nagyban függött a töltöttségi állapotától. Azért az érdekes, hogy mindig ivott, de részeg sosem volt. Állítólag volt egy titkos ellenszere a részegségre. Péter bácsi belépőjét követően mindig akadt jelentkező, aki meghívta egy-két sörre, aminek az oka, az évtizedek óta kivívott pecás-tisztelet.

Mert a helyzet az, hogy a falunktól nem messze volt egy halastó. Ez a tó évek óta komoly kihívások elé állította a horgászokat. A kihívás lényege az volt, hogy kibírta ki addig, amíg akad végre valami a horga végére.

Péter bácsi sosem töltött sok időt pecázással, ahogy ő mondta, a halat nem szereti annyira, mint a sört, és a kettő nem egy. De a lényeg, hogy amikor kiment, mert sokszor kiment, akkor alig telt el negyedóra és már meg is volt az első fogása. A másodikat sosem várta meg. Senki nem értette, hogyan csinálja mindezt. Azt mondjuk mindenkinek elmondta, hogy paprikás lisztet kevés vízzel összekever, és ebből készít „csapdát” a halaknak, mert szerinte ezt úgy ették a halak, mint kacsa nokedlit. Ez, milyen szép.

A legfurább azonban az, hogy ezt mindenki tudta, mindenki utánozta, fogás pedig szinte csak az öregnél volt. Ő erre mindig azt mondta, hogy a halak okosak, oda mennek, aki velük törődik. Na ez már sok volt a többi pecásnak, mert azt érezték, hogy az öreg csak bohóckodik velük.

Egy sokadik alkalommal, amikor már rendkívüli módon érezte az öreg a feszültséget, úgy érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, engednie kell. Segíteni akart, mert pecás volt, de persze elsősorban a saját érdekét nézte. Na, de ki ne tenne így?

Éppen a kocsmában üldögélt, amikor a falu talán legkisebb és legfiatalabb pecása, Gyurka odaállt Péter bácsi elé, teljesen tágra nyílt szemekkel, megvárta, míg csend lett, és megszólalt:

– Péter bácsi, van 1260 FT megtakarított pénzem. Azt szeretném kérni, hogy árulja el nekem, hogy mi a titok? Hogyan fog halat, amikor senki sem, vagy ha igen, akkor nem olyan gyorsan?

– És azt gondolod, hogy ez a hatalmas titok megér ennyit?

– Nekem biztosan, meg nem is tudnék többet fizetni, talán jövőre.

– És nekem? Mit gondolsz?

– Azt sajna nem tudom, de nem is tudnám eldönteni senki helyett.

– Na látod kiskomám, itt a lényeg. Ezért ajánlok neked valamit. Menj oda azokhoz a pecásokhoz, akit ismersz, sokan itt vannak, a többieket pedig vagy otthon, vagy a tónál megtalálod. Kérdezz meg mindenkit, úgy, mint engem.

– Hogy érti ezt pontosan?

– Kérdezd meg őket, hogy szeretnék-e ők is megtudni a titkomat, és ha igen, akkor mit ér ez meg nekik. Majd gyere vissza a válaszokkal, szerintem holnapra meg is leszel. Mit szólsz?

– Rendben, ez tetszik. Holnap délután hatra itt leszek.

Másnap, amikor Péter bácsi betért a kocsmába, meglepetésére szinte valamennyi pecás ott volt, ami azért meglepte az öreget, mert ő csak a kis Gyurkát várta.

. Mire ez a nagy csődület?

– Ugyan már Péter bácsi, hát nem maga hívott ide minket?

– Én ugyan nem, nekem csak Gyurkával lenne itt egy üzleti megbeszélésem, de, ha már így alakult, maradjatok nyugodtan.

– No Péter bácsi, itt vagyok, beszélhetünk?

– Persze, a pénzt elhoztad?

– Természetesen, hiszen ebben egyeztünk meg.

Azzal kezdte leszámolni az aprópénzt Péter bácsi elé az asztalra. A többiek hallatlan csendben figyelték, mi történik. Olyan volt ez a csend, mint, amikor a tópartján ülnek, várva a szerencséjükre. Péter bácsi megvárta, míg Gyurka leszámolja a pénzt.

– No ezzel megvolnék, hallhatom a titkot?

– Megsúghatom, hiszen fizettél érte, de mi lesz a többiekkel? Van valami ötleted?

– Nincs, de nem is értem, miért vannak itt. De nyugodtan súgja a fülembe, és mert titok, megtartom magamnak. Esetleg keresek vele, de ezt már kacagva mondta.

– Nekem van egy ötletem. mivel ez a titok sok éves tapasztalatom és munkám eredménye, nekem komoly fáradtságomban van. De ezt most elmondom nektek, egy feltétellel. Ha mindenki megígéri, hogy mostantól, amikor bejövök a kocsmába, akkor valaki, bárki, azonnal teljesíti egy kérésemet. Tudjátok, nyugger vagyok, alig van a tudásomon kívül valamim. No, mit szóltok?

– Értem én, hogy ez itt komoly, de azért így elég bizonytalan a dolog.

– OK. Akkor pontosítom. A kérésem szigorúan a kocsmához kapcsolódik majd. De tudjátok mit? Most ki is próbálhatjuk, rendben? És csak ezt követően kell beszállnia annak, aki akar.

– Rendben, hallatszott, szinte kórusban.

Látszott, hogy nagyon be van indulva a társaság, szeretnék már nagyon megismerni a titkot.

– Nyugger vagyok, ki hív meg?

A pecásoknak azonnal, hatalmas robajjal leesett a tantusz. Szinte mindenki jelentkezett, de Péter bácsi jelezte, hogy nem egyszerre várná a meghívásokat, hanem egyesével.

– És mi lenne a titok? Most már szeretnénk megtudni? Gyula pedig a garancia arra, hogy mindig teljesítjük az ígéretünket.

– No akkor, figyeljetek. Amíg ti a pecaparti bungalóitokon dolgoztatok, szinte teljesen elfelejtettétek a halakat. Persze kell a kényelem, a téli fűtés, a komfort, a váltóruha, a fridzsider a söröknek, az olvasnivaló, vagy éppen az összecsukható ágy a heti méreg kipihenésére, de mi lesz a halakkal. Szóval, míg ti magatokat kényeztettétek én a halakkal voltam. Mindig, rendszeresen etettem őket. Akkor is, amikor nem is pecáztam, mert a halak is jól akarnak lakni, nekik is kell a biztonság, a kényelem, tudni, hogy nálam mindig van mit enni. És hát odaszoktak hozzám. Egy azonban biztos, sosem vittem túlzásba a pecázást, gyakran visszadobtam őket a tóba. Ami azt illeti, szinte mindig. Csak néhány idősebb halat emeltem ki, de nekik ez már megváltás volt.

És így történt az, hogy Péter bácsi nemcsak a titkát árulta el, hanem valami mást is tanított a pecásoknak. A pénzt, pedig, mint jó pecástársnak, visszaadta Gyurkának. Naná.