Egy alkalommal, egy, a harmincas évei elején járó fiatalember megjelent a kocsmánkban. Mindig vizet rendelt, de sokszor bort láttunk előtte. Mereven nézett maga elé, olyan volt, mintha nem is ebben a világban lenne, hanem valahol messze, máshol járna, vagy csak a bor volt ilyen hatással rá. Nem lenne ritka. Két dologban megegyeztek a kocsmalakók. Ez a fickó nyugtatóan hatott mindenkire, és megszólalás nélkül is olyan beszédes volt, mint. Aztán egyszer csak, hirtelen megszólalt. Éppen akkor, amikor már mindenki nagyon fáradt kezdett lenni a húsvét megerőltető napjai miatt.
Én emlékszem, hogy vasárnap volt, hívott a harang is, de valahogy mégis maradni akartam a kocsmában. És ezzel nem voltam egyedül. Sokan ott voltunk, hallottuk a harang zúgását, és mindannyian maradtunk. Talán azért, mert piát nem hagyunk ott, es nem is sietünk, ha ivásról van szó, meg valahogy a csend, ami elő-elő bújt a harang érces hangja mögött, valahogy odaszögezett a székhez. De az is lehet, hogy csak a piának volt ilyen hatása. Na és ebben a hallható csendben szólalt meg a fiatalember:
– Mi ez a hang?
Nem nagyon értettük ezt a kérdést, mert azt mindenki tudta, hogy ez a harang hangja. De volt valami érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul fura ebben a kérdésben. Mert, hogy lehet az, hogy valaki ilyen magától értetődő kérdést fogalmaz meg? Még a faék is bonyolultabb volt ennél a kérdésnél. De vártunk, hátha lesz folytatás.
– Még sosem hallottam ilyen hangot. Csodás, zengő, érces és mégis bársonyosan simulékony. Mindig hallgatnám. Milyen nap van ma?
– Hát ez meg megint milyen kérdés? Hát vasárnap, ezt mindenki tudja.
– Vagy úgy.
És ezzel elhallgatott, megint bámult maga elé, bezárkózott a saját csendjébe. Én amúgy azt éreztem, hogy láttam már valahol ezt a fickót, nagyon is ismerős volt, de nem igen tudtam felidézni, hogy mikor és hol találkozhattunk volna. Ezzel sincs baj, mert komoly évek vannak, amelyek teljesen kiestek, és ki bánja.
– Figyelj Dezső! Neked is ismerős ez a fazon?
– Már megint betaláltál, mint a múltkor. Éppen ezt akartam én is kérdezni, hogy ismered-e?
– Milyen múltkor?
– Hát, amikor azt kérdezted, hogy: Jöhet még egy?
– És jöhet?
– Persze!
– Mi az, hogy persze?
– Hát, hogy jöhet.
– Mi?
– Hát még egy.
– Ja, már értem.
– Akkor jön?
– Persze.
És ez így ment volna még sokáig, hiszen a pillanat olyan erővel működik a kocsmánkban, hogy néha még az előző gondolat is elvész. És ilyenkor szoktunk filozofálgatni. Ez amolyan kocsma-filozófia volt, amikor mindenki meggyőzhetetlenül, kimozdíthatatlanul, mereven védte az álláspontját.
Gyakori téma volt Isten és Jézus. Persze komoly különbségek voltak a téma feldolgozását illetően, mert például, amikor Marcsi zárás előtt meglátta kerthelységet, a maga csata utáni állapotában, akkor hangosan, rendkívül éles hangon, szinte üvöltötte, hogy: Jesszusom! Ilyenkor gyakran csodálkoztunk, hogy Gyula miért nem kopaszodik. De mi lehet a titka?
Amikor ideértem a gondolatmenetemben, és az újabb sör is megérkezett, az addig mereven maga elé bámuló fiatalember hirtelen megszólalt:
– Hányadika van? Ki szólított? Hol vagyok?
Csak a középső kérdést nem értettük, a másik kettőt tudtuk minek a számlájára kell írni.
– Te Gyula, te is hallottad?
– Igen, és elég furcsa volt. A pia nem lehet az oka, mert tőlem mindig vizet kért.
– Szerintem, olyan hasadásos lehet, tudod, amikor kettő az egyben.
– Dezső, már megint össze-vissza beszélsz, pedig te valaha tanító voltál. A kettő az egyben, az sampon. Tudom, mert Marcsi is mindig ezt mondja. Kettőt Gyula, de egyben. Hiába mondom, hogy már nem megy, nem mindig, de csak mondta. Aztán elmagyarázta, megnyugodtam.
– És mi?
– Mi, mi?
– Hát a kettő az egyben.
– Nem kellene válaszolnunk? Nehogy azt gondolja, hogy itt milyen emberek laknak.
– Igazad van, akkor válaszolj!
– De mit mondjak?
– Hallom ám, hogy mit beszéltek. De már tudom a választ. Isten, ahogy a teremtésben, most is fájdalmas tréfát űzött. De most csak velem. Nem most és nem itt kellett volna feltámadnom.
– De, pedig, de, hiszen a harang is ezért szólt, hiszen húsvét vasárnap van, amikor Jézus feltámadt.
– De én vagyok Jézus, és Isten ezt a történetet már eljátszotta velem.
– Igen, emlékszem, tavaly is volt, és szerintem jövőre is lesz.
– Mondtam, hogy nagy a baj. Nekem annak idején a teremtő azt mondta, hogy benneteket a saját képére formált. Ha ez így van, akkor már értem. Ezt is elcseszte.
És ebben a pillanatban elgondolkodtam.
Az Istenhit szempontjából felemás családunk volt. Nem a hit volt kevés, hanem Isten. Ritkán találtam meg Istent a dolgok mögött. Nehéz volt eligazodni Isten, hit, az egyház, a vallás és Jézus között.
Aztán jó ideig semmi dolgom nem volt Istennel, inkább Jézusra tekintettem úgy, mint aki megmenti az embereket Istentől, hiszen az egyházzal való kapcsolata közismert.
Hamar észrevettem, hogy még a legmegátalkodottabb ateisták is tisztelték Jézust, persze nem azért, mert magára vette mindenki bűnét, hanem azért, mert példát mutatott.
Úgy 18 lehettem, amikor szinte egy szempillantás alatt megtörtént bennem a csoda, és ketté vált bennem Jézus tisztelete és az Istenhit. Nem vártam semmit Istentől, nem akartam a dolgokat Istennel megmagyarázni, viszont a legnehezebb helyzetekben is találtam útmutatást Jézus történeteiben.
Aztán talán a legutolsó, még hiányzó Holt-tengeri tekercs egyik mondata megmutatta hol lakik az Isten. Röviden, sehol. Jézus azonban valahogy így mondta:
„Isten országa bennetek van és körülöttetek, nem kőből és fából épült házakban.” Hamar megértettem, hogy mindez mit jelent.
Éppen itt tartottam, amikor a fickó megszólalt:
– Hallom ám és értem is. Látom benned is elromlott valami, talán cserélni kellene, vagy segítséget kérni, vagy
– Szerintem innod kéne még, de valami keményebbet, akkor talán nem fájna úgy. De az is lehet, hogy a víz az oka.
– Milyen víz? Erre gondolsz?
Aztán ahogy megfogta a poharat, a benne lévő vízből sötétvörös bor lett. Elállt a lélegzetem.
– Basszus, itt megint valami félreértés van, én a fehéret szeretem.
