Forró meleg nyári nap volt. Olyan, hogy már reggel hét órakor is majdnem 30 fok volt. Olyan ragadós, izzadós. Már nagyon melegen és vakítóan sütött a Nap, persze a kocsmában is. Csak éppen az volt a baj, hogy a kocsma fekvése miatt, a meredeken beérkező sugarak szemkápráztató, hegyes fénye miatt mindenki hunyorgott. Ez a hunyorgás aztán olyan kemény, szúrós, ki ne kezdj velem barátom nézést kölcsönzött mindenkinek, hogy csak na.
Persze a falubeliek ezt pontosan tudták, nekik szemük sem rebbent, amikor beléptek a kerthelységbe. Aztán leültek és ők is hunyorogni kezdtek. Kemény nézés volt ez a javából. Csak az értő, sokat edzett falusiak tudták mi is ez, ők értették a csíziót.
Reggel, ebben a melegben sörrel kezdünk, ez alapvetés. A bátrabbak előtte, de szigorúan nyolc óra előtt beejtettek egy tüskét, de semmi több. Ez egy minta falu volt, mindenki tudta, hol a határ, hol a helye, és a tüske az tüske. Nem féldeci, nem ötdekás, nem pálesz, nem feles, hanem tüske. Néha papramorgó, mert a hittel itt senkinek nem volt baja. Még a vallással se, sőt a pap is közmegbecsülésnek örvendett. Ő ugyan amolyan se sör, se tüske ember volt, de a bor az csúszott komoly lendülettel. Na, de.
Persze most is, mint rendesen, ott volt Józsibá a szokott helyén, csendesen, de sokat sejtetően fordult meg néha-néha.
A nagyon meleg hetekben, a faluban néhány rendszeresen ott nyaraló ember is megfordult. Ismerték a szabályokat, alkalmazkodtak, úgy valamennyire a falu részei voltak már ők is.
Ez a nap nagyon idegesen kezdődött, mert a kocsma előtt megjelentek a rendőrök. Ami furcsa volt, leparkoltak, keresztben a faluból ki- és bevezető úton, konkrétan az úttesten, bekapcsolták a villogókat, kiszálltak a Skodából, és láthatóan készültek valamire. Az összes szempár rájuk tapadt, és láthatóan elsőre semmit sem tudtak kezdeni a figyelemmel. Aztán kiderült, hogy másodjára sem. Csendes, feszült figyelem, talán csak a szinte fénysebességgel lecsorgó sörök garat-zaját lehetett hallani. Innen látszik, hogy valóban hatalmas volt a csend. Ezt a csendet törte meg egy hatalmas és rendkívül erős, éles szisszenés, mint amikor az egész stadion egyszerre hördül fel, mert Király II. megint elbaltázta. Na, de. Valójában, csak Gyula, a kocsmáros cserélt hordót, ami még ebben a szokatlanul korai reggelen is rendkívül szokatlan volt. De azért mindenki megnyugodott. A rendőrök visszatették a pisztolyukat a pisztolytáskába, nyugtázták a megbecsülést sugárzó tekinteteket, és elfoglalták a helyüket.
És akkor megjelent az aznapi első autó, a Balaton irányából, de a hirtelen úttorlasz miatt kénytelenek voltak egy éles kanyarral, a rendőri terelés segítségével letérni a főútról. Akkor derült ki, hogy a faluba vezető éles kanyarban, a sofőr nem lassított eléggé, hirtelen fordult, amit a kőzúzalékkal púposan megrakott pótkocsi nem tolerált és az útra, majd az út melletti kertbe borította a rakományt. Na emiatt volt a hatalmas rendőri készültség. A kocsma népének, meg ingyen mozi, hiszen nem mindenki volt kulturált, elfogadó és belátó, hanem voltak bizony nagypofájú, sőt , pofátlan emberek, akik mindenben csak a bajt látták és emiatt mindent és mindenkit szidtak. Pedig, ha belegondoltak volna abba, hogy itt most Isten persze elvett valamit, de a legjobb helyen adott is, hiszen a kocsma a legjobb hely, ha belegondolunk, hogy hihetetlenül meleg, szikrázóan fénylő, forró nyári nap volt. Hol is lennénk legszívesebben ilyenkor, már ha baj van, mint egy kocsma kerthelységében.
Aztán egy pillanatban, egy hangos, zajos, kigyúrt, zselés fényű fiatalok érkeztek a kanyarhoz. Ezt onnan tudom, hogy ott voltam, láttam. A kocsmából. Megálltak és azzal a hangoskodó lendülettel becsörtettek a kocsmába, ahol Gyula éppen hordót cserélt. Se szó, se beszéd, köszönés nélkül, majdnem a hé paraszt kezdetű stílusban:
– Jöhetne már vagy hat sör – kérték intelligensen a cuccot.
Gyula, mert a hordó kurvára nem akart csatlakozni a csapra, kissé feszülten válaszolt:
– Korsót hoztatok? Sörötök van? És 24-es kulcs?
Ez a váratlan és egyszerre rengetegnek tűnő, sok kérdés megzavarta a komoly felkészültségű társaságot. Teljesen elnémultak.
Ezt használta ki Marcsi, a korcsmárosné:
– Jaj Gyulám a rossz kulcsot adtam reggel a kezedbe, de itt hozom a jót.
– Gyula szeme könnybe lábadt, meglapogatta feleségét, puszi nyomott a homlokára, elvette a kulcsot, majd ismét lebukott a pult mögé.
Na ekkorra tért magához a már-már lidércet kiálltók hangos csapata.
– Akkor már jön?
Gyula boldogságot sugárzó arccal pattant fel a pult mögül, de olyan sebesen, hogy a fiatalok kissé hátra is hőköltek. Vagy inkább hátrább.
– Na mit tölthetek, drága kedves vendégeim?
– Sört de gyorsan és sokat!
– Szeretném kedves vendégeim, ha a matematika nyelvén, határozott számnévvel határoznák meg az igényelt tételt, mert ennek hiányában csak rendkívül pontatlanul tudnám kiszolgálni magukat. Tehát?
Most jött el a lefagyás második esete.
– Ne szórakozz már Gyula, vannak még mások is itt – szólt Marcsi.
Na ez volt Gyulán a nyomógomb. Nem a szöveg, hanem az imádott hang, ami Marcsiból jött. Sebtében kirakott vagy hat korsó, a külső oldalán gyönyörűen gyöngyöző sört. Na ez volt a szépség pillanata. A srácok felemelték, majd gyakorlatilag egyszuszra megitták.
– Most néztek mi? – szólt a leghangosabb, legnagyobb, kigyúrt, hatalmas muszklikkal bíró versenyző. Én vagyok az egyetemi bajnok sörivásban, ki áll ki velem?) 9 másodperc a rekordom. Mert nem sokat, de gyorsan kell inni. Na jön valaki? Hol van a falu bikája?
Az emberek mintegy varázsütésre egymásra néztek, majd egy gyenge hang valahonnan hátulról, halkan, alig érthetően csak annyit susogott, hogy:
– Itt lennék.
A srácok, mert nemcsak intelligensek voltak, hanem rendkívül kedves, udvarias, kulturált legények is, szinte kórus-egyszerre felröhögtek. De úgy igazán, szinte nem is tudták abbahagyni. Talán azért, mert a vékony hanghoz, egy xxs méretű alak is társult. Ő Róka volt, akit a faluban mindenki ismert. Kopott, szakadt, vizet talán sosem látott pólót viselt, rövid pipaszár lábai zörögtek minden lépésnél, csak a sapija volt fickós, még ebben a harminc fokos hőségben is.
A legnagyobb arc, amolyan brutálcsávó, azonnal odalépett,
– Na akkor kezdjük!
– Várjon ifiúr, nem oda, addig – szólt békésen Róka. Hogyan megy ez?
A csávó már érezte, hogy nyeregben van, mert nem ismerte Rókát, aki róka volt.
– Hát, aki veszít, az fizet. Így rendben?
– Rendben.
Róka, aki mindig szomjas volt, bár senki nem értette, hogy hová tűnik el benne az a hatalmas mennyiségű sör, képes volt a szeme sarkából figyelni, miközben iszik. Most is így történt. Amikor nekikezdtek, Róka folyamatosan kontrollálta a bájgúnár, erősembert. Úgy intézte, hogy egyszerre fejezzék be.
– Döntetlen, huhogott a közönség, mindkét oldalon.
– Akkor most mi legyen? -kérdezte az izomember, aki érezte, hogy most jött el igazán az ő pillanata.
Róka pont erre a kérdésre várt. Ő és persze az összes falubeli pontosan tudta, hogy mi fog történni. Még István, a főtörzs is odasereglett a kocsmakerítéshez.
– A következőt ajánlom – szólalt meg Róka. Csináljuk úgy, hogy mindenki versenyezzen velem. Én iszok egyedül, maguk meg egymás után. Emeljük a tétet.
– De hát ez hat korsó.
– Kétszer hat, pontosított Róka, de ha én nyerek, akkor itt mindenkinek fizetnek egy kört. Így rendben?
– Izomagy, mert nagyon ráillett a név, most már megint nyeregben érezte magát. Duplán és másodszor.
És akkor elindult a verseny, jöttek a korsók egymás után, a csapos csak úgy zizegett, a közönség felizzott. Róka képes volt úgy inni, hogy közben nem mozgott a gigája, vagyis nem nyelt, csak folyatta a sört. Ahogy ő szokta mondani, ez alap. Végzett a hatodik korsóval, amikor a másik csapat még csak az ötödik korsónál járt.
Hatalmas örömujjongás volt, de még a srácok is önfeledten tapsoltak. Ők még nem tudták, hogy Róka rövid és hosszú távon vitathatatlanul a megye legjobbja volt. István a főtörzs is megkapta a sörét, és az elfogyasztás idejére szolgálaton kívül helyezte magát. Érezni lehetett a forróságban valamit, amit mindig is kellene, ha emberek együtt vannak. A falu bikája ehhez értett a legjobban, összehozni az embereket, meg persze szerette az ingyen piát.
Na, de ki nem?
