A faluban mindenki csak így hívta, de hogy is hívhatták volna, amikor mindig is ez volt a neve. Korábban talán Jocóka, vagy Józsika, de mára már csak Józsibá. Főleg azért, mert alig volt nála idősebb kocsmába járó, talán a kocsmán túl is.
A szokásos sarki asztalnál ült, nagyfröccs társaságában, amikor hangos szóra riadt. Ja, azt nem mondtam, hogy a kocsma olyan volt számára, és a családja számára mintegy hetes napközi, ahová hétfőn beadják a gyereket, pénteken meg elviszik. közben mindenki nyugiban élheti az életét. Mondjuk Józsibá esetében annyi különbség azért volt, hogy már nem volt napközis korú, hanem nappapa (ezt ő mondta így, de hát alig volt fog a szájában), a másik meg, hogy az ő napközije vasárnap estig tartott.
A kocsmáros, mert nem csak hogy rendes ember hírében állt, hanem az is volt, még azt is megtette, hogy időnként kaját is adott neki, pedig ebben a kocsmában csipszen kívül ehető nem volt. A család még azt is elintézte, hogy Tündike, a postáskisasszony a nyugdíját is a kocsmába vigye. Így biztos volt, hogy a rendes kocsmáros, legalább naponta egyszer enni is adott Józsibának.
A faluban ezt úgy mondták, hogy Józsit a családja hétfőn letámasztja a kocsmában, és vasárnap szedik csak össze. Ha azt hiszed, hogy ez vicc, akkor súlyosan tévedsz, mert nem az, hanem komoly.
Józsibát a faluban mindenki szerette, mert szinte szava sem volt, így nem sok vizet zavart. Pontosabban vizet egy cseppet sem, csak kizárólag, éppen annyit, azt is szóda formájában, ami a bor mellé kellett. A legfiatalabb kocsmába járók, csak Fröccsös Józsibának hívták, ami mindenképpen megtisztelő volt ránézve, aminek ő is nagyon örült. Igaz ugyan, hogy a vezeték nevére már nem is nagyon emlékeztek, néha még ő maga sem. Miért is tették volna, hiszen Kovács volt és nem Nagy.
Józsibá szigorúan pépes koszton volt, mert összesen két foga volt, egy alul és egy fölül. A dráma számára az volt, hogy ez a két fog sosem ért össze, mert nagyon messze voltak egymástól Józsibá szájában. Amúgy szerette a pépes kaját, mert, ahogy mondani szokta, könnyű volt leöblíteni, amiben Józsibá igazi professzornak bizonyult. Talán taníthatta volna, vagy edző lehetett volna, mint hajdanán, amikor a faluban még volt focicsapat. Állítólag a kedve is akkor ment el az élettől, amikor a csapat, amit ő edzett kisesett a megye 5-ből, s mivel lejjebb már nem volt, a szponzor leállt a csapat támogatásával. De azért Józsibá hitele megmaradt, hiszen olyat tett, amit még soha senki, és erre joggal volt büszke a falu apraja-nagyja.
Azon a reggelen, ne kérdezzék, hogy miért, Józsibá még a kocsmáros megérkezése előtt megérkezett. Tudom, ez kétszer van, de mit tegyek, ha így volt. Egyébként Józsibá ebben is egyedülálló volt, hiszen ezidáig ilyet sem tett senki. Egyedül ő volt képes megérkezni, még a megérkezés előtt. Ahogy Gyula, a kocsmáros, odaérkezésekor szinte azonnal észrevette, de lehet, hogy még előbb, Gyulabá a kerti padon mélyalvásban ücsörgött. De úgy ücsörgött, ahogy senki más nem tudott, csak Józsibá. Gyula lába, egy pillanatra a kerthelység betonjába gyökerezett, amikor észrevette Józsibát. Hirtelen azt sem tudta, hogy él-e, hal-e. Mármint Józsibá. Erőt vett magán, odapattant a pad széléhez, és bökdöste az öreget, mondhatnánk, hogy ösztökélte, ha lett volna a kezében ösztöke és Józsibá pedig egy marha lett volna. Mivel egyik helyzet sem állt fel, azt mondhatnánk, hogy a maga módján és felelősségére oldalba vágta az öreget. Az meg, mint egy bakkecske, felpattant, majd kitűnő orosz kiejtéssel elkezdte harsogni, hogy durák, durák (hülye, hülye). Na, ez volt az a hangos szó, amire Józsibá felriadt. A saját hangja.
Gyula a korcsmáros pontosan tudta, ha azt szeretné, hogy Józsibá hamar magához térjen, akkor tölteni kell neki egyszer-kétszer. Vagy többször. Ugyanis, ha majdnem józan volt, akkor egyáltalán nem működött. Így hát Gyula ezt tette. Kerülte a bajt.
Aztán amikor Józsibá kicsit magához tért, megkérdezte az öreget:
– Hova lett a felső foga Józsibá?
– Ne viccelj már kisöcsém, most kóstolgatsz? A reggelhez túl korán van.
– Nem szólnék, de nekem nagyon feltűnt, hisz lassan elfogy az összes.
– Hát ezt én sem értem, este, amikor ideültem, még megvolt. Szerinted kilopták?
– Ugyan, miért lopták volna ki Józsibá?
– Hát, én azt tanultam, hogy amiből kevés van, az értékes. És már csak egy van.
– Akkor arra jobban vigyázzon, mert ahogy látja itt nincs semmi biztonságban.
– Talán igazad van öcsém – mondta a szokásos határozottságával.
Azzal Józsibá benyúlt a szebb napokat és sípot látott kezével a szájába, megragadta az egyetlen, utolsó fogát, és egy határozott, csavarintós mozdulattal kikapta a szájából. Gyula és akkor már a másik három korai vendég tátott szájjal és hatalmas meglepetéssel, egy kórusban kilehelt, aztaaaa felkiáltással nyugtázták a hajdan volt legjobb edző utolsó fogának pusztulását.
Józsibá csak annyit dörmögött a bajusza alatt, hogy:
– Akkor most ezt felfűzöm és a nyakamba akasztom. Lássa mindenki, hogy a legjobbak mindig utolsónak maradnak, mint a kapitány. No öcsém, akkor hoznál nekem két nagyfröccsöt?
– Persze-persze.
– De, tudod mit? Ameddig nem szólok, addig minden 10 percben hozz egyet.
Majd a kerthelység árnyékos felébe húzódott, és alaposan szemügyre vette a legutolsó, legkitartóbb, legtöbbet látott és élt szemfogát. Valahol mindig bízott abban, hogy ez a foga lesz a legutolsó, mert már eddigi, egész életében is a legjobbnak bizonyult.
Megérte, hogy életét az öreg nyakában, ide-oda himbálózva folytassa.
Részlet a Kocsmanovellák című groteszk történetekből.
